Becsukta a beépített szekrény ajtaját, majd megfordult és hozzám simult, habár kicsi a tér a szekrényben, mégis elférünk ketten. Egyik kezét a hátamra helyezi, melynek köszönhetően villámcsapás suhan végig rajtam. A másik tenyerét arcomra helyezi, hüvelykujjával végig simít alsó ajkamon. Kissé szét nyílik szám és már ettől az egy mozdulatától zihálni kezdek.
- Oh Jade! – ajka
súrolja az enyémet. – Kérlek bízz bennem! És maradj itt! – suttogja, de a
hangja határozottan csendül fel még így is.
A szemébe néznék, de
nem látom az arcát, sőt, semmilyét sem látom egészen pontosan, csupán egy
alakot vélek felfedezni magam előtt, és annak fénylő auráját. Egy alak, de a
hangja olyan…ismerős!
- Ki vagy? – suttogom,
és tehetetlenül rázom a fejem.
- Az akivel az
éjszakát töltötted! – motyogja a fülemhez hajolva. – Itt kell maradnod!
Meg sem várva
válaszomat, megcsókol. A testemben tűzijátékok sora robban fel, s pillangók
hada kezd el szárnyalni a gyomromban. Elektromosság fut végig rajtam, ahogy
nyelvünk tökéletes táncot járnak. S nem látom, fogalmam sincs ki ő, de tudom,
hogy sosem veszíthetem el Öt! Elszakítja magát tőlem, majd kilép a szekrényből
és becsukja. Ha akarnék se tudnék megmozdulni, ahhoz túlságosan gyenge vagyok e
pillanatban. Lehunyom a szemem és az elmúlt pillanatokat forgatom le újra és
újra a fejemben. Légzésemet végre sikerült lenyugtatom, s magamhoz tértem.
Percek telhettek el, mikor zajokat hallottam...túl közel. A pulzusom
megemelkedett, ismét ziháltam. Megint csend, nyomasztó csend. S ekkor kinyílt a
szekrény ajtaja. Ismét egy alak jelent meg előttem, de körülötte nem fehér aura
van, hanem sötét, amelytől rögvest rossz érzésem támad, s ismételten nem látom
az arcát. Erősen megragad, majd kirángat a szekrényből, hiába próbálok
védekezni, erőm eltörpül az övé mellett. Ahogy kikerültem a szekrényből, oda
taszított egy szintén sötét aurájú alakhoz. Megragadta a két karomat és háttal
fordított magának, így mindent láthattam,a mely előttem zajlik. Egy teljesen
üres szoba, teli sötét aurájú alakokkal és…és a szoba közepén ott térdel Ő!
Fehér fénye amely körbe veszi őt, megvilágítja a szobát. Fejét lefele hajtja,
egy alak áll fölötte, kezében pisztoly és az ő fejéhez szegezi. Szemeimet
szúrni kezdik a könnyek, s nem tudok másra összpontosítani, csak arra, hogy nem
élhetek nélküle. Az elvesztése túl nagy fájdalmat okozna, bárki is ő.
Felnéz rám, s megint
csak egy elmosódott arcot látok szemeim előtt, de érzem, hogy megtörten néz
engem, és könnyek marják szemeit.
- Sajnálom! –
suttogta. – Jade! Sajnálom! Kérlek! – nagyot nyel, hangja remeg, ahogy a
szavakat kiejti. – Az életemnél is fontosabb vagy! Bocsáss meg!
És ezzel egy hatalmas
durranás rázza meg a teret. Ijedten kapkodom a fejem, és nézem őt, de nem
vérzik. Még mindig legyőzötten térdel támadói ellen és életben van. De mindez
halványulni kezd és csak ekkor döbbenek rá, hogy engem lőttek le. A pólóm
vérben ázik, és az erdő melletti úton roskadok össze. Kezemet odatartom a
sebemhez, majd minden sötétbe burkolózik.
Egy dombon állok
hirtelen,a nap már lemenőben, gyönyörű sugarai narancsosan világítja be a
tájat. S ekkor, meglátom felém közeledni azt az alakot, fénylő aurával körbe
véve.
- Hiányoztál! –
suttogja fülembe, észre se vettem, hogy ide ért.
- Te is! – mosolygok,
majd rögtön ajkaimra tapad, én pedig viszonzom.
- Van egy
meglepetésem! – dörmögi, majd a zsebébe nyúl és elővesz egy láncot. Átadja,
közelebbről is megszemlélem. Egy arany lánc, rajta egy medállal, amely egy arany madarat ábrázol, s szájában egy nyíl van.
- Hogy tudd, merre
kell menned! – mondja, mikor már percek óta tanulmányoztam. Megfogta, majd a
nyakamba akasztotta.
- Köszönöm! –
suttogom, s tudom, hogy ez a búcsú.
- Én köszönöm! – s
ajka közelít az enyémhez, de már nem talál rá.
Zihálva nyitom ki a szemem, izzadság cseppek gördülnek le
homlokomon. Felülök és próbálom szabályozni szapora légzésem, de nem megy.
Magam mellé nézek, Isaac az ágy szélén alszik nyugodtan. Kifújom a levegőt,
majd kikelek az ágyból. Jól esően borzongok meg, ahogy a hideg parketta csupasz
lábammal érintkezik. Kimegyek a konyhába, töltök magamnak egy pohár vizet, majd
azzal együtt a nappaliba sétálok. Odamegyek az ablakhoz. A város fényei
világítanak, az emberek most is ész nélkül rohangálnak az utakon, pedig még
éjszaka van, a Hold is erősen süt. Nekidőlök a falnak és lassan kortyolom a
vizet.
Az álom…olyan…valóságosnak tűnt. És ki volt a titokzatos,
fehér aurás alak? Mintha ezer éve ismerném! De ki lehet? És mért rázott meg ez
az álom ennyire?
Nagyokat lélegzek, próbálom nyugtatni magam, sikerrel.
*****
- Jó reggelt! – köszöntöm Isaacet, míg próbálom nem oda
égetni a tojást.
- Szia! – köszönt bizonytalanul, de egyben meglepve. – Mikor
keltél?
- Öhm…korán. – mondom. Nem akarom, hogy aggódjon az álmom
miatt.
Egy bólintással nyugtázza. Helyet foglal az asztalnál, míg
én megterítem az asztalt. Mosolyogva figyeli minden mozdulatom. Elé teszem a
reggelit, s enni kezdünk. Mellette foglaltam helyet. Étkezés közben is engem
néz, persze nem tudja, hogy tudom.
Csendben telt a reggel, amiért végtelenül hálás vagyok. Mert
nem tudtam volna normálisan figyelni, mivel az agyam csak az álmommal van
elfoglalva és a titokzatos fehéraurás férfi, ha egyáltalán férfi. Biztos az!
Ebben az egyben biztos vagyok!
Annyira elfoglalt a sok megválaszolatlan kérdés, hogy észre
sem vettem, hogy Isaac már szedi le az asztalt. Megráztam a fejem, felébredve
álomvilágomból, majd mosogatni kezdtem.
- Hagyjad! Megcsinálom! – simította Isaac végig kezét
derekamon. Kényelmetlenül éreztem magam, e nem szóltam.
- Nem kell! – mondom, s megpróbálok úgy mozogni, hogy levegye
rólam kezét.
- Oké! – sóhajt lemondóan, majd a pulthoz megy és neki dől.
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova!
Rosszul lettem, arra gondolván, hogy el kell hagynom a
lakást. Nem csak azért, mert féltem, hogy összefutnék Vele, hanem mert időre
van szükségem, s nincsen kedvem Isaacel csavarogni az utcákon, hülyítve őt,
hogy minden rendben lesz. Mert nem lesz!
- Nézd Isaac! – köszörültem meg tokom, s felé fordultam. –
Nagyon sokat gondolkodtam és nekem időre van szükségem! Kérlek ne hidd azt, hogy
lemondok erről, bármi is ez! – emelem a kezem oldalra. – De nem tudok jópofát
vágni ehhez, mert semmi sincs rendben. És arra a döntésre jutottam, hogy egy
ideig talán külön kéne válnunk.
- Jade, ha ez miattam van… - kezdte, de én közbe vágtam.
- Nem, dehogy! Ez csakis miattam van! Nem tudok úgy
gondolkodni, hogy itt vagyok…veled! – mondom halkan, óvatosan pillantok felé.
Szemöldöke ráncolva, szeméből süt a bánat.
- Anyához költözök egy kis időre! – töröm meg a köztünk fenn
álló csendet.
- Jade, kérlek! – rázza a fejét, majd a padlóra szegezi
tekintetét és folytatja. – Ugye vissza jössz?
Egyetlen kérdés, mégis annyi minden bújik mögötte. Mintha
csak a világot jelentené neki.
- Ígérd meg, hogy visszajössz! – nézz rám, s tesz egy lépést
felém, de észrevéve, hogy feszült vagyok közelsége miatt, megáll. – Ígérd!
- Ígérem! – suttogom.
Sóhajt, majd távozik.
- Addig menj, amíg dolgozok, mert különben biztos, hogy
megállítlak! – fordul vissza, majd kilép az ajtón.
Lassan csomagolok. Olyan fura érzés, mintha a lelkem egy
darabját hagynám itt. Ahogy a bőröndbe pakolom a ruhákat, fura érzés önt el.
Mintha egy részem érezné, hogy többet nem jövök vissza ide. De ígéretet tettem
neki, s álom a szavam.
Odasétáltam a szekrényemhez, s kivettem még egy adag ruhát,
de ahogyan hóztam ki a polcról, valami kiesett az alsó alól. Egy hétköznapi
boríték, elején semmi sincs, se feladó, se címzett, mégis automatikusan nyitom
ki, tudva, hogy ez az enyém. Amint meglátom a borítékban lévő tárgyat, eláll a
szavam, a szemeim háromszorosára nőnek. Tenyerembe ejtem az arany láncot,
amelyen ott az a medál, amely egy madarat formál,a mely egy nyilat tart a szájában.
A mellkasom égni kezd, nagyokat lélegzek, majd megnézem a
boríték tartalmát. Egy kis cetli van benne, amelyet kihúzok. Gyöngybetűkkel rá
írva:
„Hogy tudd, merre kell menned!”
Sziasztok!! :) Bocsi, hogy ennyire későn hoztam, de időm nem volt... de mivel őszi szünet van, ezért belevetem magam az írásba!! Remélem tetszett! :) Pusszancs xxBizsuu
